Értékes tudományos munkára és a jogszokások világába kalauzoló érdekes olvasmányra számíthat a Kedves Olvasó, amikor kezébe veszi Gelencsér Józsefnek a Káli-medence népi jogéletét monografikus igénnyel bemutató kötetét. Az előzmények között egyrészt utalnunk kell a Szerzőnek a témában megjelent kitűnő tanulmányaira, cikkeire éppen úgy, mint az elmúlt évben közreadott, Sárkeresztes népi jogéletét bemutató munkájára (Székesfehérvár áldásos árnyékában, Sárkeresztes népi jogélete 1867-1959. Székesfehérvár, 2018.,). Másrészt viszont fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a Káli-medencében 1981-1988 között végzett jogszokásgyűjtés eredményeit közreadó kötet szervesen illeszkedik a népi jogéletkutatás területén megvalósult korábbi kutatásokhoz.
Arról, hogy a nagy szakmai tudással rendelkező közjogász feladatokban, eredményekben és elismerésekben gazdag életpályája egyes szakaszain miért és miként köteleződött el a népi jogszokáskutatás mellett, ő maga így vallott: „Életem évtizedek óta két kultúra, két tudomány által határolt keretek között zajlik. Az egyik a népi, a másik a jogi kultúra. Az előbbi az ősit, a hagyományost jelenti: a múlt, az elődök örökségét, a nemzet iránti hűséget. Az utóbbi, a jog a jelen és a jövő formálását, az európai hatásokat, a sajátos gondolkodásmódot.”
Ennél pontosabban, hitelesebben nem is fogalmazhatta volna meg ars poeticáját a jogszokások gyűjtését életfeladatának tekintő, hivatását gyakorló jogász. Benne van az európai és a magyar kutatástörténet legjelesebbjeinek gondolatisága, a személyes és közösségi vállalások életsorsot meghatározó ereje. Mert bár a népi jogélet kutatását tárgyának tekintő jogi néprajzot nemzetközi viszonylatban már a 19. század végére önálló, intézményesült tudományterületként tartották számon, hazai történetét napjainkig is elsősorban elkötelezett kutatók egyéni teljesítménye fémjelezte.
A kutatástörténet tanúsága szerint viszont a legfontosabb eredmények közösségi teljesítményekhez kapcsolódtak: pl. a 19. század elején a német, K. E Savigny és a Grimm-testvérek képviselte történeti-jogi iskola népmese-, közmondás- és énekgyűjtései, amelyek célja a „jó törvények” megszületéséhez elengedhetetlennek tartott népi gondolkodásmód, a népiélek megismerése volt. Oroszországban 1822-ben a kormányzás racionalizálása érdekében szerveződött, majd évtizedekkel utóbb az orosz cári földrajzi társulat által folytatódott kiterjedt gyűjtés a birodalomban élő népek jogszokásainak megismerésére.
Magyarországon Tagányi Károly tudományos programjától eltekintve a népi jogéletkutatások mindig közösséghez kötődtek. Ezek közül az egyik legkorábbi Mattyasovszky Miklós 1901-1904 között az igazságügyi kormányzat támogatásával végzett öröklésjogi gyűjtése volt. A magyar népi jogéletkutatás „aranykorának” nevezett, Györffy István kezdeményezésére 1939-1948 között megvalósult kutatás során több mint 120 résztvevő (bíró, betétszerkesztő bíró, királyi ügyész, bírósági fogalmazó, telekkönyvvezető, bírósági segédhivatalnok, királyi közjegyző, ügyvéd, joghallgató, stb.) mintegy 340 községre vonatkozó adatot gyűjtött „jogászi tárgyismerettel és néprajzi módszerekkel” a Bónis György nevével fémjelzett szakmai közösség által összeállított kérdőív alapján. A háború után a felsőoktatási intézmények jelentették a kutatások hátterét: jogtörténészek, szociológusok, egyetemi oktatók, kutatók csoportjai folytatták a munkát. Bónis korábbi gyűjtési tapasztalatait hasznosítva (Garam-mente 1941, Kalotaszeg 1942) a szegedi egyetem jogászprofesszoraként Tápén (1948) szervezett kutatói közösséget – munkatársai között tudva a fiatal Tárkány Szűcs Ernőt is. Az Egri Jogakadémia Szociográfiai Intézete jogászainak kutatói közössége Tóth Zoltán György vezetésével 28 barkó község öröklési jogszokásait gyűjtötte össze (1947), Csizmadia Andor Péter-vásárán (1948) és Ivádon (1949) kutatott kollégáival.

Az 1939-1948 közötti gyűjtések első értékelését és egy új, jóval bővebb kérdőív készítését Papp László végezte el, majd hosszú csend következett a hazai népi jogéletkutatás történetében. Tárkány Szűcs Ernő volt az egyetlen, aki nemzetközi fórumokon is publikált a témában, és 1981-ben megjelent a korábbi gyűjtések anyagaira is részben használó Magyar jogi népszokások monográfiája.
Amikor 1989 után ismét lehetőség nyílt a témában további kutatásokra, megkezdődött a két világháború közötti gyűjtések anyagának forrásközlése. Az 1989-ben bekövetkezett társadalmi, jogi változásokat tükröző, szervezett, közös népi jogéletkutatásra, egy szélesebb körű, tematikus kérdőíves gyűjtésre azonban nem került sor.
Ezért különösen fontos a Káli-medence (Kővágóörs, Köveskál, Balatonhenye, Monoszló, Szent-békkálla, Mindszentkálla, Kékkút és Salföld) néprajzi gyűjtésére szerveződött közel 20 fős kutatócsoport keretei között Gelencsér József által 1981-1988 között végzett, alapvetően a 18. század végétől a 20. század közepéig terjedő időszakot vizsgáló népi jogéletkutatás.
A szerző képzett jogászként és tapasztalt kutatóként vállalkozott „jogászi tárgyismerettel és néprajzi módszerekkel” a kistáj népi jogéletét jellemző sajátos vonások felrajzolására. A kutatási előzmények ismeretében elsősorban Papp és Tárkány Szűcs elméleti közelítéseire alapozott, elfogadva egyrészt a jog dogmatikus fogalmán túl terjeszkedést (az írott jog mellett elsősorban a jogszokások vizsgálatát tekinti idetartozónak). Inkább tematikus, mint a népi jogélet egészének átfogó, komplex vizsgálatára törekvő kutatásai során Gelencsér József Papp kibővített kérdőívét is használta, amely a vizsgált közösség népi jogéletének, népi jogszokásainak, jogintézményeinek, az ott élők közösségének, jogtudatának mind differenciáltabb bemutatását kívánta elősegíteni.
Az egyes tematikai egységek, fejezetek, mint tűpontos metszetek és egymáshoz illeszkedő puzzle-darabok rajzolják ki az összetett gazdasági-társadalmi hátterű Káli-medence népi jogéletét. A jogászi tárgyismerettel közelítés – amely az egyes fejezetekben eltérő hangsúllyal, de folyamatosan jelen van (pl. a szomszédsági szabályok esetében a fogalom meghatározás, jogtörténeti előzmények, jogszokások, jogforrások, jogtudományi álláspontok, a Káli-medence jogszokásai) -, lehetőséget ad a jogi szabályozás (joggyakorlat) és népi jogszokás viszonyrendszerének horizontális és vertikális vizsgálatára is.
Mindezek a hazai népi jogéletkutatás pótolhatatlan értékű munkájává teszik Gelencsér Józsefnek a Káli-medence népi jogéletéről írott monográfiáját. Az adatközlői gyűjtéseket levéltári források adataival egészíti ki; személyes megfigyeléseivel, elméleti jogi ismereteivel, több évtizedes gyakorlati tapasztalatával értelmezi a népi jogéletkutatás új, vagy kevéssé ismert területeihez, intézményeihez kapcsolódó jogszokásokat és a lokális joggyakorlatot.
Abban a hitben, hogy a 2011-ben Szekszárdon megalakult Tárkány Szűcs Ernő Jogi Kultúrtörténeti és Jogi Néprajzi Kutatócsoport (PTE) keretei között megvalósult közös kutatások, konferencia részvételek, műhelybeszélgetések, publikációk is hozzájárulhattak ahhoz, hogy az alapítótag Gelencsér József megjelenő monográfiája éppen úgy, mint életpályája, zsinórmértékévé váljon a magyar jogi néprajznak és a népi jogéletkutatásnak, ajánlom a jogi néprajz tapasztalt és fiatal kutatói, az értő szakemberek és valamennyi érdeklődő Olvasó számára!

Dr. Nagy Janka Teodóra

• Tartalomjegyzék
• Kiadás éve: 2019
• Kiadás helye: Székesfehérvár
• Terjedelem: 544 oldal
• Kötés: keménytáblás